 |
|
Halihó! Mi is itt vagyunk!
|
|
|
Június 5-én, vasárnap, a Környezetvédelmi Világnap apropóján a Városi Diákönkormányzat tagjai-ként az egészséges táplálkozás sátráért feleltünk. Már jóval a rendezvény megnyitója előtt, 11 órakor a Csónakázó-tónál gyülekeztünk. A kezdeti nehézségek után (hiányzó alkatrészek, vizes fű, meg ami kell) hamar felállítottuk az előírt mennyi-ségű sátrat, majd a sajátunk leszögelésébe illetve kifeszítésébe fogtunk. Az egyre erősödő szélben mókás volt az oldalfalakkal hadakozni...
|
|
Délután egy órára nagyjából mindennel készen voltunk, néhányan hazaugrottak ebédelni, vagy a stand kellékeit hozták el (tönkölybúzás reformpalacsinta, ásványvíz, diákcsemege, alma stb.).
Egy óra múlva pedig feszült várakozással hallgattuk meg Pákai Ernő köszöntő szavait, hogy aztán belevessük magunkat a munkába.
Totót töltettünk ki, kuponokat osztottunk, recepteket ajánlottunk, kóstoltattunk, körülnéztünk, ag-gódtunk, nehogy ránk dőljön a sátor (nem sokon múlt az asztalok és az ételek épsége...). Ilyen kö-rülmények között hamar telt el a nap.
A késő délutáni koncert fantasztikus volt, együtt élveztük a zenét, sőt, még frizbizni is jutott időnk a felhők mögül előbújt narancsragyogásban.
A pakolás már zökkenőmentesen zajlott, minden a helyére került. Fáradtan indultunk haza, megkö-szönve a lehetőséget.
A világnapon persze a helyi média illusztris képviselői is megjelentek, kamerázva, fényképezve, riportokat készítve, nézelődve. Bár a színpadon végig a diákok fontos szerepét hangsúlyozták, az előbb említett személyek hozzánk valahogy mégsem jutottak el - a rendezvénnyel kapcsolatos mű-sorokban meg sem említették a VDÖK-öt, míg a többi résztvevőt külön kiemelték. Tudom, tudom, mi nem vagyunk olyan fontosak, mert nincs akkora befolyásunk. De azért mi is itt vagyunk! Feléb-redtünk a Csipkerózsika-álomból, s hamarosan elfoglaljuk a bánhidai játszóteret a Kábítószeres Világnapon. Azt szeretnénk, ha tudnának rólunk, s kérjék a segítségünket, ha kell.
A (városi)diákönkormányzati munka során sokszor ütköztem falakba; azt mondták, ne ugráljak, csak egy diák vagyok a sok közül, aki azt sem tudja, "merre hány méter", és csak a jogait ismeri, a kötelességeit nem.
Valóban élek a lehetőségeimmel (most például a szabad véleménynyilvánítás jogával), de tisztában vagyok a játékszabályokkal is (jelen esetben nem kezdek el mindenkit anyázni...). Nem vagyok egy "jól beszólok a másiknak"-típusú ember, de ha véleményem van, azt nem félek kimondani.
Jó, hogy vannak Tatabányán, akik a diákok mellé állnak és segítik törekvéseiket, mégsem érzem azt, hogy annyira örülnek nekünk. Pénzügyi (nem) támogatottságunk miatt gyakran gondokkal küz-dünk, és tulajdonképpen nincs saját helyünk a városban. Amióta a Közművelődés Házában az üveg-kuckónkat tanácsadószobává nevezték ki, kénytelenek vagyunk a Polgármesteri Hivatal dolgozóit "boldogítani". Ezzel nem a fent nevezett létesítmény szükségességét kérdőjelezem meg - csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy körültekintőbbnek kellene lenni az ifjúságot érintő ügyek-ben (is). Hiába keressük a megoldást, a probléma fennáll, hátráltatva a munkát.
Hiszen vannak elvárások, amiket teljesíteni kell(ene). A diákok részéről a még több buli, még több program, a felnőttek részéről a színvonal emelése, részvétel a döntésekben, hatékonyság... Néha jó lenne ezeket kivesézni, megtervezni, a dokumentációkat eltenni úgy, hogy bármikor elővehessük és megnézhessük azokat, vagy egyszerűen csak beszélgetni egyet, esetleg csoportot építeni - ehhez azonban Hely kell.
Mi is itt vagyunk, nekünk is vannak igényeink, mi is részt veszünk a diákokat (is) érintő rendezvé-nyeken, nekünk sem mindegy, mit gondolnak a többiek - a városról és rólunk. Amíg nem fogunk össze, nem lesz megoldás.
Az első lépés, hogy keressük egymást. Mi már megtettük, többször is. Volt, aki válaszolt is rá. Vá-runk, hátha van még olyan, aki elgondolkodik rajta, majd csatlakozik hozzánk. Vajon lesz ilyen?
|
|
 |
|
